A múlt heti társasozással, immáron harmadik alkalommal volt szerencsém egy tipikus Martin Wallace féle euro-wargame-hez, a Struggle of Empireshez. A német keresztnevű, angol szerző remekül vegyíti a két stílust, ezáltal többé-kevésbé elfogadhatóvá (kövezzenek meg a wargameristák: játszhatóvá) téve az eurogamerek számára hajmeresztő wargame-eket.  Apropo! Valaki tudna egy szép, szabatos meghatározást adni a wargame-re, mert ezzel is eltöltöttünk vagy 10 percet a játék elején... Visszatérve Wallace-ra, eleddig tőle, hasonló stílusban a Perikles-t próbáltam. Mindkét játék hozza azt, amit Wallace-tól elvárhatunk: remek mechanikák gondosan összedolgozott ötvözetét.

A játék egy egész estét kitöltött, igaz ebben mi is hibásak vagyunk. Ábel barátommal a kötöszködés nagymesterei tudunk lenni néha napján. A dolog már ott elvérzett, amikor Zoli a szabálymagyarázatot így kezdte: "A játék a XVIII. században játszódik" - ha egy klubban lennénk másokkal játszva, vélhetően nem szólok közbe, de így baráti körben nem állhattam meg, hogy ne jelezzem a súlyos tévedést. A térkép alapján a játék igencsak a XVI. században játszódik. Ezt követően Ábellel részletekbe menő vita alakult ki a Krími Tatár Kánság kora-újkori kiterjedéséről, Buda ostromáról, a török hódoltság korszakáról és arról, hogy ez a játék nagyon nem a XVIII. században játszódik.
Cirka 30 perc elteltével a szabálymagyarázatban sikerült előrelendülnünk, így leszámítva az evészet-ivászat okozta értetlenkedéseket, kezdetét vehette a parti.
Pár szó erejéig visszatérnék a bevezető előzményekre. Azt hiszem, pont ezek a látszólagosan időt húzó dolgok azok, amikért szeretem a baráti-társas alkalmakat. Mi nem a játékot üljük körbe, hanem mellettünk van egy játék. Így egy jó társasjáték parti mellett szóba kerül politika, szerelem, hit, sztorizás, beszélgetés - "étel-ital-nő" Együtt vagyunk ... és társasozunk. Mindez az együttlét, az esetek többségében úgy zajlik, hogy nem töri meg a játékot vagy annak hangulatát, inkább csak fűszerezi azt.

Szóval ebben a régebbi korokban játszódó wargame-ben a játékosok egy-egy nemzetet képviselnek, amely gyarmatosító és leigázó politikát folytatnak: megszálló egységeiket és befolyásjelző korongjaikat a világ minden részére elküldve. A küzdelmek kockadobásokkal történnek, amelyek szerencse-faktorát okosabbnál-okosabb lapkák segítik (például: újra dobhatsz egy csatát, +1 erő az egységnek, olcsóbb toborzás, olcsóbb háború...) A befolyásjelzők alapján győzelmi pontokat kapnak a többségi nemzetek. A három háborúban, három értékelésre kerül sor. Aki a játék végén a legtöbb győzelmi pontot szerezte, az nyeri a játékot.
A csavar a játékban ott van, hogy a résztvevők két szövetségi rendszerbe tömörülve küzdenek (főként egymással, de néhol az őslakosság - érthető - ellenállásával). A szövetségesek egymást nem támadhatják, viszont ezek a szövetségi rendszerek a három háború során változ(hat)nak. Minden háborút azzal kezdünk, hogy licitálós mechanikával összeállítjuk a két szövetséget. Így könnyen előfordulhat, sőt biztosan elő is fordul, hogy korábbi szövetségesek, egymás ellen fognak küzdeni. A háborúk folyamán a szövetségesek összedolgozzák stratégiájukat, megpróbálják felosztani a világot, így egy új, megváltozott szövetségi rendszerben, minden a feje tetejére borulhat. A szövetségi rendszerek kialakítását pénzes licittel hajtjuk végre. Így Montecuccoli nagy igazsága, hogy "a háborúhoz három dolog kell: "pénz, pénz, pénz" újabb értelmet nyer. Ebben a játékban a jó szövetségesek is súlyos műanyagérmékbe kerülnek...

A fenti szövetségi rendszer zseniális, mégis ez okozza - eddigi tapasztalataim szerint - a játék alapvető problémáját. Csakúgy, mint az Imperialban, itt is előfordulhat, hogy egyes játékosok végzetesen kiesnek a játék befolyásolásából. Legyengülve ténferegnek néhány bábujukkal a kevésbé értékes kontinenseken, bízva abban, hogy olyan szövetségi hálóba kerülnek, amivel meglapulhatnak és a forduló végén begyűjthetik szánalmas kis pontjaikat...
Bezzeg a nagyok / a szerencsések / az ügyesek (kinek hogy tetszik) gigászi küzdelmet vívhatnak. Valóban stratégiázhatnak, élvezkedhetnek a Földgolyóbis által nyújtott gazdag győzelmipont-lelőhelyeken.

Rendkívül ambivalens érzéseim vannak a játékkal kapcsolatban. Játék közben sokszor utálom, főként a lassú játékmenet és a kocka okozta pechsorozatok miatt. Mégis állandóan vágyok erre a játékra, mert eszméletlen izgalmas, ahogy a szövetségi rendszerek összemérik erejüket, ahogy tervezgetni lehet, hogy kivel, merre, hogyan...

Aki kedvet kapott a játékhoz, az rendelkezzen sok pénzzel (40-50$) és sok idővel (a dobozon lévő 180 perc mesebeszéd, legalább 4-5 óra kell egy komplett partihoz).
Meg persze még néhány elszánt Montecuccolival!!!

(Képek forrása: BGG: grouchysmurf, kilroy-locke)